Az 1308-ban íródott Descriptio Europae Orientalis című munka szerint Magyarország vizeinek halgazdagsága csak Norvégia halbőségével mérhető össze..

A 15. században egy francia lovag, Bertrand de la Brocquière tett említést a Tiszáról, amikor Szegeden tartózkodott, és leírta a folyóról, hogy az „rendkívül sok halat szolgáltat”, továbbá azt, hogy sehol sem látott még „oly nagy halakat” (Bertrand de la Brocquière: “Voyage d’Outremer“).

Galeotto Marzio olasz humanista sok időt töltött Mátyás király udvarában. Az uralkodóról és országunkról 1485-ben írt művében olvashatjuk, hogy a Tisza „annyira tele van hallal, hogy az ott lakó nép szerint csak kétharmad része víz, egyharmad része hal” (Galeotto Marzio: “De hominis excellentia, dignitate et perfectione”).

Oláh Miklós Hungaria című művében tudósít arról, hogy Magyarországon milyen bőségben fordulnak elő a különféle folyami halfajták, melyet a nagyobb folyók áradásakor az ártereken rekedő halmennyiség is jelez.

“Oláh Miklós Hungaria-ja továbbá megjegyzi, hogy a Balatonban egy húzással húsz szekérre való halat lehetett fogni.” .

“A korabeli leírások alapján Magyarország Európa egyik legnagyobb haltermelő és halexportáló országa volt. A 13. század legvégén Norvégiával együtt említik, mint halban leggazdagabb országot. Norvégiáról azt kell tudni, hogy a középkorban az Északitengeri heringhalászatot tartotta a kezében és éppen a 13. század folyamán futtatta fel ezt az iparágat. A késő középkorra egész Európát elárasztották sózott heringgel, mely a gabona mellett a legfontosabb néptáplálék lett. A 14. századig azonban Magyarország halászati nagyhatalom volt: óriási mennyiségben szállítottak ki az országból sózott halakat, elsősorban nyugat felé. A halgazdaságból származó jövedelem jelentőségét jól mutatja az a Kálmán király korából származó adat, amely a királyi kincstár egyik legfontosabb bevételi forrásának tartja a halastavakból származó hasznot.” (Forrás)

“1138-ból való okirata alapján, mely szerint a helembai halászok az apátságnak hetenként háromszor — nagy böjtben pedig minden nap — 30 négy arasznyi (~90 cm, a szerk.) hosszú halat voltak kötelesek beszolgáltatni. Mai fogalmaink szerint ez talán túl nagy méretnek tűnik, de abban az időben, amikor embernagyságú csukákat és 12 lábnál (3,6 méter, a szerk.) is nagyobb vizákat fogtak, valószínű mindennapos méret volt. A nagyarányú fogyasztás ellenére sincs nyoma annak, hogy bármikor is halhiányra lett volna panasz.” (Forrás)

“(…) a halbőségéről híres Szegeden, az Alföld legnagyobb halászvárosában, ahol a XV. században, Nagy Lajos király idején 4000 halász élt.” (Forrás)

“Jellemző a halfogyasztás méreteire az is, hogy az általában ismert 30—32  halfajtát —  a XVII. század  elejéről ismeretes szakácskönyvek szerint — vagy  kétszázötven féle módon készítették el” (Forrás)”

“Áradások idején különösen sok volt a hal, úgyhogy a visszamaradó vízállások halait, akárcsak az északi tundrák  finnugor halásznépei, állataikkal — nálunk elsősorban a sertésekkel — etették fel. “(Forrás)